PERSONAL · SOULFOOD

#RITA -WHEN PANIC STRIKES FOR THE FIRST TIME

EZT A CIKKET RITA IRTA:

HU: Az első pánikrohamommal úgy vagyok, mint az első szexuális élményemmel: az  életben nem felejtem el egyiket sem. Azt most inkább nem részletezném, hogy az utóbbi hány évesen, hol és kivel történt, de tény, hogy szebb emlékeim vannak ezzel kapcsolatban, mint a pánikkal.

27 évesen éltem meg az elsőt (mármint pánikrohamot) – egy napsütéses nyári napon, egy séta folyamán a 2 hónapos fiammal, a város közepén. Jött, mint derült égből a villámcsapás. Pillanatok alatt lejátszódott, mégis végtelenül hosszúnak tűnt. Aki már átélt ilyet pontosan tudja miről beszélek, aki viszont nem, annak csak jelzem, hogy rettenetesen ijesztő valami.

Hirtelen kiver a víz, a szíved ezerrel kezd verni, nyom a mellkasod, légszomjad és hányingered van, szédülsz, ájulásérzet kerülget, remegsz mint a kocsonya. A szívinfarktus összes jelét produkálod, természetesen halálfélelemmel megspékelve, s ami még ennél is rosszabb az önkontroll elvesztésének illúziója!

panic 3
Anyatigris mivoltomnak köszönhetően az első gondolatom a “na most itt a vég” után az volt, hogy mi lesz a kéthónapossal, ha velem itt és most történik valami. Valahogy elmúlt és hazakeveredtem, de attól a pillanattól fogva szinte képtelen voltam egyedül maradni a gyerekkel. A “biztonságos” szférámon kívül (otthon, család, ismert közeg) nem nagyon mozdultam ki egyedül, mert féltem, hogy mi lesz, ha megint megtörténik.

A biztonság és a komfortzóna amúgy is kulcsszó egy pánikosnál. Akkor viszont még nem tudtam, hogy a saját belső biztonságom kihelyezése másvalakire csupán átmeneti megkönnyebbülést jelent. Mint, ahogy azt sem sejthettem, hogy ez egy óriási ördögi kör, és nekem évekbe telik majd, míg lefutom a saját kötelező köreimet. Eleinte még fogalmam sem volt róla, hogy mi a bajom. Hol hetekig tünetmentes voltam, hol pedig egyfolytában szorongtam, féltem, pánikoltam, persze ezt a kifejezést még nem használtam akkor. Nem volt kiváltó ok, nem volt aktuális(!) trauma, minden a helyén volt és éppen ezért nehéz volt magyarázatot találnom a miértjeimre. Valahogy nem passzolt az újdonsült, boldog anyaképbe ez az állapot, hiszen életem legszebb korszakát éltem, illetve élhettem volna.

Nem értettem mi ez, nem értettem mi történik velem és miért. Nem volt netem, a mindenttudó Google, Facebook, okos csoportok hasonló “sorstársakkal”(egyáltalán azt sem tudtam, hogy sorstársaim is vannak), és nem élt a környezetemben ember, aki átélt volna már hasonlót! Nem “halmoztam el” senkit ezzel a problémámmal, mosolyogtam kívül és sírtam belül, csendben szenvedtem a kemény páncélom mögött. Bíztam benne, hogy hamarosan elmúlik. Nem így történt!

panic 2

Sőt, egyre gyakrabban voltam “nemjól”, egyre jobban rányomta bélyegét a mindennapjaimra ez a névtelen valami, ez az állapot, amit utáltam és amitol féltem, s ami éppen ezért uralkodott rajtam. Állandó jelleggel figyeltem magam,  a szívverésemet, a hangulatomat, a gyomoridegemet, a szorongásaimat. Az agyamban kattogtak a válasz nélküli kérdések. Egyre inkabb gyengének, tehetetlennek, gyávának éreztem magam. Én, aki valaha imádta az önállóságot, az egyedüllétet, a pörgést, az életet! És nekem mégis sokszor gondot okozott elmenni a sarki üzletbe kenyérért egyedül.

Egyszercsak az RTL  egyik reggeli beszélgetős műsorában szerepelt egy férfi. Pontosan emlékszem a nevére, Petri Lukács Ádám, aki az újonnan kiadott könyvéről beszélt, amit a saját betegsége ihletett. Pánik volt a címe. Egyre jobban felkeltette a figyelmemet, mert ez a pasi “rólam” beszélt: az én tüneteimről, az én állapotomról. Végre valaki! Két napon belül kezemben volt a könyv. Rögtön diagnosztizáltam is önmagam, végre szembesültem a pánikbetegség szóval és azzal, hogy nem vagyok UFO, sőt, nem vagyok egyedül a földkerekségen ezzel a “problémával”. Megtörtént az első felismerés! Van egy kézzelfogható diagnózisom! Nevetséges, de szinte megkönnyebültem. Viszont fogalmam sem volt, hogy mihez is kezdjek ezzel: a miértek mögé felsorakoztak a hogyanok…

panic 1

THIS POST WAS WRITTEN BY RITA

ENG: My first panic attack was like my first sexual experience – I will never forget either of them. Let’s not get into the details of the latter, let’s just say it was much more pleasant than having a panic attack.

I was 27 when it hit me for the first time, it was a sunny day, and I was walking with my 2 month old son in the town center. It was a bolt from the blue, lasted only couple of minutes, however it seemed to me like eternity. Those, who have experienced it know what I am talking about, to those who have not let’s just say it freaked me out totally.

You break out in sweat like you climbed the highest mountain, your heart races insanely, you feel pressure on your chest, it is difficult to breath, you feel dizzy, like you are going to faint, and you are shaking like jelly. You produce all the symptoms of a heart attack including fear of death, but what is even worse is the illusion of losing your self control.

After the first thought of “this is the end”, my maternal instinct kicked in, and it dawned on me: “what happens to my baby if I die here”. Somehow I pulled myself together, got home, but from that very day I was simply incapable of staying alone with my child. Apart from my comfort zone (home, family, well-known places) I barely got out alone, because I was scared of what if it happened again.

Safety and comfort zone are two essential notions for those with a panic disorder. However, I did not know it back then, that projecting these onto other people will only bring a temporary sense of relief. I didn’t have the slightest idea of this being a vicious circle, and that how many  more of it I was going to have to carry through.

At the beginning I was not aware of what it was. Sometimes I was without complaint for weeks, sometimes fear, anxiety and panic were constant companions of mine. It seemed to me there were no trigger, no actual trauma, everything seemed to be ok, therefore it was impossibly hard to understand why. This monster did not fit into the newly, happy motherhood, as I was in the best years of my life, or at least I thought I should have been.

There was no Google, no internet, no Facebook with clever groups of fellow sufferers, nor anybody in my environment with similar issues – I thought I was the only one. I did not talk about it, just kept on smiling on the outside, while slowly falling apart inside, hoping for it to disappear, which didn’t happen.

On the contrary, bad days were more and more frequent, which defined my everyday life. I was constantly observing myself – my heartbeat, my mood, my anxiety, and my nervous stomach. I had millions of questions but no answers. I felt weak, helpless and a coward. Me, who once loved independence, being on my own, being active, being alive, yet even going to the local groceries alone was a battle.

One day, finally, in a morning talk show there was this man introducing his new book with a title “Panic”. Listening to him felt like he is talking about me! In two days I held the book in my hands, realizing that I was not a UFO, and that I was not alone. This was the first time I actually met the expression of “panic disorder”, and it was a relief. However, little did I know about what to do with this…

@anamiblog

INSTAGRAM     FACEBOOK     PINTEREST

Share your thoughts / Te mit gondolsz? / Poznamky...

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s